Egy gyengeség, amin még ma is dolgozom
Ha fiatalabb koromban megkérdezted volna, mi akarok lenni ha felnövök, azt mondtam volna, hogy a miniszterelnök.
Egyrészt azt hittem, hogy bárkiből lehet miniszterelnök, aki elindul ezen a pályán, másrészt úgy véltem, hogy ha miniszterelnök vagyok, akkor nőként is lehetek erős személyiség. Hogy így majd elfogadják, hogy ilyen vagyok.
Szóval tinédzser koromtól fogva sok időt töltöttem azzal, hogy milyen egy jó vezető. Megtanultam hogyan kell szónokolni, hogyan kell jól felépíteni az érveim, egyszóval, hogy hogyan kell kommunikálni. Azt is megtanultam, hogy mitől jó vezető egy vezető, és hogy “a jó vezetők esznek utoljára”.
Minél inkább próbáltam az előnyömre fordítani ezeket, annál erősebbé vált a személyiségem. Ezt pedig nőként nem sokan tolerálták, és a mai napig gyakran kapok negatív jelzőket miatta.
“Nőként nem lehetsz ilyen erős!”
“Ne legyél ennyire akaratos!”
“Ne követelőzz!”
“Nem lehetsz ennyire önző!”
És ezeket rendre elhittem. Gyakran akár évekre is visszavetettek az előrehaladásomban. Nyilván nem a miniszterelnöki címért futottam már, de az éppen aktuális céljaim elérésében mindig elbizonytalanítottak.
Valahányszor kiálltam a saját érdekeimért, ezekkel a mondatokkal képesek voltak elbizonytalanítani még a hozzám legközelebb álló emberek is, és képes voltam a hatásukra engedni.
Ma már szégyenlem magam, hogy ilyen gyenge voltam. Rájöttem, hogy hagytam magam befolyásolni olyanok által, akik sohasem az én érdekeim nézték – mindig csak a sajátjukat.
Mígnem egy évvel ezelőtt felkerestem egy szakembert, egy pszichiátert, aki ráébresztette, hogy igenis normális vagyok. Igenis kiállhatok az érdekeimért, és igenis mondhatok nemet, ha nekem úgy tetszik. Engedjem el, ha emiatt követelőzőnek, akaratosnak, vagy akár nőietlennek titulálnak.
És azóta megváltozott a világom. Hát nem csodálatos, amikor fel tudjuk ismerni a hibáinkat olyannak, amilyenek – abszolút gyönyörűnek? Nincs jó vagy rossz út!
A hibáink tesznek minket erőssé és emberközelivé. Összekötnek minket. Mindannyian ugyanúgy szenvedünk, ugyanúgy nevetünk, ugyanúgy sírunk, ugyanúgy gondolkodunk, ugyanúgy félünk… és mindannyian ugyanolyan méltóak és szerethetőek vagyunk.
Gondolj azokra az emberekre, akikkel szeretsz együtt lenni. Valószínűleg azért, mert jól érzik magukat önmagukkal. Magukénak vallják a csatáikat, és mutogatják a furcsaságaikat, mert nincs mit rejtegetniük. És neked sem kell.
A tökéletesség unalmas!
